A kő az úton, amely éjszakánként sír.
Csak emlékezetből idézve, nem betűhíven. Ott, azon az úton, abban a japán középkorban, szörnyű dolog történt: ártatlanokat, asszonyt és gyermeket ölt egy bandita. Az asszony kőtömbbé változott és mindaddig sír éjszaka, amíg valaki meg nem torolja a gaztettet és meg nem öli a banditát.
A vidéki városban egész nap esett az eső. Egy árkád alatt ott a vak gitáros, mint mindig. Dalok az esőben, de nem önfeledten, hanem fejet hajtva a sorsnak. Az éneklésben, az akkordokban szomorúság, de mégis valamelyes bizalom a világ iránt.
Szemtanúja voltam, autót vezetve, szokás szerint rohanva valahová, és nem álltam meg, nem ordítottam, nem szálltam ki. Olyan volt, mint az arculcsapás, most is ég a helye, ahogy két rosszul öltözött siheder lehajol és elviszi az énekes pénzét. Mert ott volt, mert el lehet vinni, mert a világtalan nem tud védekezni.
Ott vagyunk már azon az úton.
Kövek, sírjatok.
(2014)