Fel sem fogható, milyen parányiak vagyunk.
Iszonyatos méretek, iszonyatos távolságok. Nem létezik hasonlat, ez elgondolkodtató. Mekkora egy porszem a Földhöz képest?
Élünk egy porszem felszínén.
Az Univerzum szinte üres. Ugyanakkor óriási tömegekkel teli, amelyek szédítő sebességgel rohannak végzetükbe, ami új kezdet.
Az atomok is üresek. Ha arányaiban nézzük, a hidrogénatom magja körül „keringő” elektron olyan messze van, mint a Föld-Nap távolság tízszerese. A parányiban is meg lehet szédülni.
Ha anyagelvű vagy, azt mondom: az Univerzum bennünk ébredt öntudatra és így szemléli önnön magát. Meddig.
Ha hívő, azt mondom: kezdetben vala az Ige és az Ige testté lőn. Azután jön ismét az öntudatra ébredés. Aztán végítélet.
Vakító felismerés, hogy nemcsak bennünk van az Isten, hanem majdnem azonosak vagyunk vele. Sötét oldalunk Isten árnyéka az örök napsütésben.
Fagyba dermedt sziklák között van egy kék bolygó. Nem tudtuk, nem tudhattuk, hogy már a mennyországban élünk. Nem tudhattuk, hogy nekünk a mennyország a kezdet.
Ahogy Ady írta, szörnyűséges, lehetetlen, hogy senkié vagy emberé az Élet.
Nem hihetem, hogy a vég a végső szétszóródás, a kihűlő és elsötétülő űr.
Isten csodálatos álma vagyunk.
(2015)