Csáó, büdös csicska geci! – ordít egy fiatalember Pécs belvárosában, a turisták által leginkább látogatott Király utcában. Igaz, még csak reggel 9 körül az idő, talán ha egy féltucat külföldi kávézgathat az utcában, tehát nincsen nagy probléma.
Nincsen kicsi probléma sem, szinte mindennapos az eset. Két fiatalember erőszakosan kéregetve megy végig az utcán a városközpont, a Széchenyi tér (Dzsámi, Hunyadi-szobor) felé. Aki nem ad nekik, esetleg visszaszól, megkapja a magáét. Ma még csak szóban. Viszont csak a vak nem látja, hogy a fiúk – akik életvezetési megoldásaikat feltehetően valamely börtönben csiszolták ilyen kifinomultra – a nem túl távoli jövőben már nem fognak a verbalitásnál megállni. Ők azt tudják, hogy az erősebb elvesz a gyengétől, akit megaláz és a szolgájává tesz.
A reggeli újságban olvasom (hja, kérem, én szeretek újságot olvasni), ahogy egy pécsi értelmiségi nyilatkozza: nem lett vízválasztó a kulturális fővárosi év.
Dehogynem. Akkor körülvett minket a kultúra, vendégségbe jött hozzánk Európa, ünneplő ruhánkat húztuk fel, kitakarítottuk házainkat, lakásainkat, az utcákat. Lelkünkben várakozás, egész évben.
Aztán visszasüllyedtünk a mocsokba, mélyebbre, mint ahol voltunk. Ez a vízválasztó.
Már most is élhetsz úgy, mint majd akkor akarsz, amikor távoznod kell. Ha pedig a körülmények ezt nem engedik meg, távozz az életből, de ne tégy úgy, mintha nagy méltánytalanság történt volna. Itt füst van, távozom.
A sztoikus, naplóíró császárnak igaza van. Pakoljuk össze dolgainkat, válogassuk ki a legfontosabbakat, kézzel foghatót és lelkieket egyaránt, s induljunk. Itt füst van, távozom.
(2013)