Először felfedező akartam lenni. A Verne-könyvek, Hatteras kapitány, Livingstone, Magellán, a Jóreménység foka, küzdelem az elemekkel, a vademberekkel, és győzni, elérni, megmutatni.
Aztán vadász. Lehetőleg Afrikában vagy az Amazonas mentén. Küzdelem a vadállatokkal, a páratartalommal. Ahogy Kittenberger, puskám csövét keresztben az oroszlán szájába szorítani és túlélni és elejteni és hazavinni és megmutatni.
Később biológus, de akkor is utazni. Legalább lefotózni, tanulmányozni, megérteni.
Ehhez képest fizikus lettem. Meg íróféle, de csak az asztalfióknak (blognak). Meg táncos, a körben.
Nem érvényes már semmi a gyermekkor igazságaiból.
Fair play? Ugyan már, inkább koksz, az tuti. Végtisztesség az elejtett állatnak? Na, ne, jól belerúgunk inkább. Állatba? Nem, emberbe is.
Valami nagyon elromlott. Lehet ezt felnőtté válásnak nevezni, lehet. És akkor ez az egész csak infantilis nyavalygásnak tűnik, férfiatlan sirámnak. Ugyan mit keressünk a gyermekkorban manapság? Gyorsan túl lenni rajta, gyorsan eljutni az első maszturbálásig.
Az igazi gyermekkor – nem ez a műanyag, videojátékos, kütyünyomogatós – valóban szép volt. Megvolt még a remény, hogy felfedezünk valamit. Megvolt még a lehetőség, hogy eljutunk valahová. Hittünk még abban, hogy a fekete fegyverhordozó a barátunk. Hittünk a tudásban, és hogy meg lehet szerezni, és az jó lesz.
Nagyot tévedtünk.
Nincs ma nehezebb, mint a gyermekek tekintetét állni.
(2010)