Na, milyen volt Amerika? Sokszor fogják megkérdezni, mikor hazaérek.
Nem tudom. Furcsa válasz, ugye? Mégis igaz, mert csak a felszínt láttam, hiába, hogy ez már az ötödik utam ide.
Az biztos, hogy nagy. Nagy a repülő, ami Chicago-ba hozott, átrepülve a jeges birodalmakat, Izlandot és Grönlandot. Végtelen jégsivatagok ilyenkor március elején.
Nagyok az autók, nagyok az autópályák. Négyszer négysávos, az elég nagy?
Óriásiak a bevásárlóközpontok, de különben ugyanaz a fíling, mint nálunk, tologatod a kocsidat és vásárolsz. Itt a kijáratnál néha megállítanak ellenőrzésre…
Nagyok a felhőkarcolók. 110 emeletre visz fel a lift egy perc alatt, és meg se érzed. Mikor kilépsz a SkyDeckre, megdöbbensz: alattad a világ, s te itt állsz négyszáz méter magasan; ha akarod, kilépsz a háromrétegű plexire, és akkor tényleg szédítő érzés.
Bolyonghatsz a városban a négyzetrácsos utcákon (Chicago a 19. század végén porig égett, az újjáépítés eredménye az összes egymásra merőleges utca), át a Chicago folyón, le a Michigan tó partjára: véget nem érő gyaloglások.
Szabad időnkben múzeumok, a világ legnagyobbjai. Az ötödik óra végén már nem tudod befogadni, hiába az újabb kép, az újabb tárgy, az újabb leírás; telítődtél. Többet láttam néhány nap alatt, mint fél életemben.
Aki ezt akarja hallani: igen, volt koldus, és volt hajléktalan is. Kevés. Voltak elhanyagolt részek, az autópálya széle sem tiszta, a vonatablakból csak gyártelep, raktárak tömege, üres, szürke területek. Van törekvés ezek zöld parkká alakítására.
Az állatkertet és az akváriumot sem szerettem. Szerencsétlen foglyok bújnak a látogatók elől a legtávolabbi sarokba kivilágított rabságukban.
Én rajongok a képzőművészetért, mindenhol a kiállításokat keresem. Amikor a középkori, korlátozott Európából látod az átmenetet az impresszionisták napfénytől csillogó folyópartjaira, mezőire, kerthelyiségeibe: igen, az nagyon jó érzés. Mert a fény felé kell haladnunk mindig.
Nekem most ez volt Amerika.
(Chicago, 2025 márciusa)