Aki ezt csinálta, átélte, mind tudja. Ha még eredeti (vagy ahhoz nagyon közel álló) folklórral akar valaki találkozni, szó szerint hosszú az út. Nem turistáknak való vidék. Már jó ideje autózunk a sötét éjszakában, távol a városoktól, a földeken át vezető keskeny országúton, aztán beérünk a faluba. A templom tornya útbaigazít, hová kell menni, farsangi mulatság készül a helyi művelődési házban, az utcán népviseletbe öltözött emberek, asszonyok, férfiak, idősek, felnőttek, gyerekek. Keresztülvágunk egy sáros udvaron, benyitunk, és már a bejáratnál jóféle itallal, süteménnyel kínálnak, a terem zsúfolásig, közönség, szereplők keverednek, majd kezdődik a műsor.
A fal mellett jut nekünk hely, mellettünk mennek fel énekelve a színpadra a táncosok, a súlyos szoknyák véletlen hozzánk érnek, az emberek visszamosolyognak, és egyre erősebb az érzés, hogy hazaértünk. Ez a mi világunk… És 2025-ben, amikor a folklór ugye halott, amikor erre a vidékre azt mondják, hogy üres, akkor itt mulat a régi énekekre, zenékre, táncokra sok-sok ember. Óriási élmény, legalább napokig tart a hatása, és erőt ad majd a próbateremben, a napi munkában, a sok fáradozásban, a fellépéseken, hogy nem vagyunk egyedül.
Már az első percben eldöntöttem, hogy nem készítek képet, nem fogom a mobilt használni. Ezek az élmények sokkal jobb helyen lesznek.
A szívünkben.