„Szép, mint a varrógép és az esernyő véletlen találkozása a boncasztalon”
(Lautréamont)
Az egykori Budai kaszinó szépen felújított termeiben ülünk, teltházas koncerten. Azért termeiben, mert az eseményeket egy kisebb teremben kivetítőn is lehet követni (a nagyteremben már nincs ülőhely).
A színpadon zenészek, hangszereik nagymesterei, invenciózus, sokoldalú (a gyémánt ragyogása), energiával és kreativitással teli emberek, akik most éppen velünk vannak ezen az estén, de látszik/hallatszik, hogy ez az „itt és most” megismételhetetlen, mert része valaminek, ami mindig változik és mégis mindig ugyanaz. Ülünk megbabonázva a zenefolyam partján, megérkeznek, előtűnnek dolgok, dallamok, érzések, hangulatok, majd ahogy feltűntek, úgy el is enyésznek.
Már csak egy dallam vagyok, majd néhány hang, aztán a csend.
Először trióban játszik Borbély, Lukács és Dés. Igazi jazz, a magjában egy sztenderd, de a három zenész három világ, három vezető, akik az Egészet három oldalról szemlélik, mutatják, tartják a fénybe. Nézd a fények játékát, keresd a rendet a zűrzavarban, mert minden egész eltörött, minden láng csak részekben lobban. Aztán a trió kvartetté, majd kvintetté bővül, megjön a bőgő (Barcza Horváth) és megjön a Tánc és a Ritmus embere (Farkas Zoltán Batyu). És a színpad felrobban.
Ami van, sugárzik, ömlik, zuhog a színpadról már nem jazz, nem népzene, nem világzene. Ha a zenének van mélysége és magassága, akkor mi megjárjuk mindkettőt, sötét kútba zuhanunk és vakító fényben emelkedünk a magasba. Kiderül, hogy a moldvai, gyimesi, eleki népzene iszonyú energiákkal rendelkezik, akár az atom energiája, amely városokat világíthat ki vagy pusztíthat el, de csak ha értő kéz nyúl hozzá; ha van, aki uralja ezt az ősi őrületet, az életnek és mozgásnak ezt az esszenciáját.
Farkas Zoltán Batyu ez az ember. Táltossá válik, ceremóniamesterré, minden szem rátapad, a tánca felülmúlhatatlan összegzés, az ütőhangszerei a lehetőségek határait feszegetik. És ez még nem elég. A zenei történéseken belül Batyu kihívja a bőgőt, majd a dobot, ahol a duóban muzsikálás elementáris erejű ritmus-ünneppé válik, minden a határokat célozza, meddig gyorsulhat a tempó, mennyi részlet (tizenhatod, harmincketted) zsúfolódhat még a zenébe, milyen meglepetés lesz a következő másodperc, és végül hogyan érik el együtt a tetőpontot, amikor meghal a zene.
Lukács cimbalomjátékát órákig tudnám hallgatni. Amikor játszani kezd, fellapoz egy regényt, felolvas néhány oldalt, amitől tűzbe jön az ember, de most le kell tenni a könyvet, jönnek a többiek, az ő életüknek is részévé kell válni itt a színpadon.
Borbély maga a zeneiség. A legkülönbözőbb fúvós hangszerek virtuóz megszólaltatója, és mindennek a zenei alapja. Szólhatna csak róla a koncert, de tudja, mikor kell előre engedni a többieket. Mert csak együtt juthatunk el oda, hogy a széttört rendet megpróbáljuk újra összerakni, egy pillanatra talán meg is valósul, aztán újra elmos mindent az örök idő árja.
Miről is szólt tehát a koncert? Faulkner jutott eszembe: én a lehetetlen megvalósításának ragyogó kudarcai alapján rangsorolom magunkat.
Zenészeink a rangsor elején vannak.
Ez volt.
Ókútból friss víz
Borbély Mihály és barátai a Máraiban (2024.12.06)
Borbély Mihály – fúvós hangszerek, Farkas Zoltán ‘Batyu’ – tánc, dob, gardon, Lukács Miklós – cimbalom, Dés András – ütőhangszerek, Barcza Horváth József – bőgő